Fajzatok

„Mi emberek bonyolult és összetett lényekként gondolunk magunkra. Sokszor ezért sem tudjuk megérteni mások érzéseit vagy vágyait. De ne higgyük azt, hogy ha mi nem értjük magunkat, más sem érthet minket …”

2364

Kárpátia, Lehel-osztályú felderítő hajó

Alacsony magasságú keringési pályán a föld körül

A következő rázkódásra végre sikerül az, amitől már egy ideje félek: beverem a fejem az analizátor tetejébe.

- Az istenit! – tör ki belőlem az idegesség – Ez a Létai erről az óráról is hiányzott az akadémiáról?

Egy borzas fej emelkedik fel a spektrométer képernyője elől és rám néz a kettőnk közt feltornyozott műszerek halmán át:

- Mi van? – kérdi. a borzas fej tulajdonosa Dr. Kunhegyesi Márton a mindig szórakozott asztrofizikus.

- Mi van Létaival? – néz felém kérdően, de látom hogy igazából nem lát. Csak a saját tudományos kis világában él. Néha beszélgetünk ugyan de csak szakkérdésekről. Nem egy szószátyár fickó. Mondjuk egyikünk sem. Elég nyomasztó világban élünk, igyekszünk elmenekülni előle és magunk elől is. Nem mintha ez segítene de ezen a vacak küldetésen még a máskor nagydumás katonák is befogják a szájukat. Na ja, a félelem nagy úr.

- Semmi – elrúgom magam az elektronmikroszkóptól – csak az hogy egy barom, de ez köztudott.

Felállok a székből ami azonnal készenléti helyzetbe áll vissza. A tetőn sűrűn elhelyezett kapaszkodókat markolva elindulok az ajtó felé. Arra gondolok, hogy most aztán érdemes lesz felmennem a hídra, mert valószínűleg laposra verik Létait. Szép látvány lesz! Ha már én is meguntam ezt a rohadt rázkódást, akkor Szépvölgyi őrmester már biztosan az impulzus karabélyát tárazza.

Átküzdöm magam a labor zsilipjén és rögtön a szűk és sötét közlekedőfolyosón találom magamat. A hajó még mindig veszettül rázkódik így folyamatosan kapaszkodnom kell. A sötétben csak az előttem és mögöttem sorban felgyulladó biztonsági fények mutatják az utat.

Amerre megyek mindig előttem és mögöttem ég egy-egy, az automatikus mozgásérzékelő gyújtja be és oltja ki őket. Minden energiával takarékoskodnunk kell, ez a standard katonai előírás. Ezért van a sereg hajóin mindig sötét és hideg. A felderítőhajókon meg olyan hideg mint egy Pingvin seggében –szokta mondogatni Csabika aki  a vicces fiú volt a hajón. Azaz akart lenni. Ő volt  hivatalosan az élelmezési és utánpótlási tiszthelyettesünk. Ez magyarul szakácsot jelent de Csabika nem szerette ha így hívjuk. Az alacsony termetű emberek érzékenységével volt megáldva, emellett a termetéhez hasonló humorérzékkel is rendelkezett.

Csapnivaló és eröltetett vicceit minden étkezésnél hallgathattuk. Teljesen meg volt győződve róla hogy remek humorérzéke van és bár ennek ellenkezőjéről alkotott véleményünket többször is jeleztük, nem tudtuk megingatni a hitében. Ezért aztán Szépvölgyi őrmester átlag kétnaponta megverte, csak úgy nevelő célzattal. Persze csak vigyázva hogy azért el tudja végezni a teendőit. Ilyenkor Csabika vérben forgó szemmel üvöltözött egy kicsit majd beigérte hogy kiirt mindannyiunkat és bezárkózott a kabinjába. Ott lehiggadt és másnap előjött mintha mi sem történt volna. Ilyenkor fél de néha majd egy napos viccszünetben is részünk volt majd másnap indult elölről az egész program. Régebben ilyenkor össze vissza repkedtek a bútorok az étkezőben de néhány alkalommal később már mindenki rutinosan fogta a tányérját és csak akkor tekintett fel mikor Szépvölgyi őrmester valami új közelharc fogást mutatott be Csabikán. Erre egyre ritkábban került sor mert az Őrmester harci tudása is véges volt, az utunk meg hosszú. Már két hónapja úton voltunk. Akkor hagytuk el az utolsó előretolt állomást és kezdtük meg utunkat a naprendszerbe.

A Kárpátia könnyű katonai felderítő hajó volt, mintegy ötszáz méter hosszú, négy kis teljesítményű katonai lézerüteggel, melyet extra felszerelésként került a hajóra indulás előtt.

Ezek a felderítők amúgy fegyvertelenek, úgy tűnik ez a hajó valami speciálisan átalakított modell lehet. Valószínűleg ez az oka hogy egy kisebb de jól felszerelt labort is elhelyeztek rajta. Ebben dolgoztunk mi. Kunhegyesi és én. A labor az elnyújtott orsó alakú hajótest hátsó végében helyezkedett el, közvetlenül a motorok előtt, így ha valaki innen a hídra akart jutni, akkor végig kellett araszolnia a mintegy háromszáz méter hosszú közlekedőfolyosón.

Már a folyosó felénél jártam mikor a tiszti körletből kilépő, azaz a jelen helyzetben inkább kikapaszkodó Zentai őrnagy csatlakozott hozzám.

- Őrnagy úr…- mondom kimérten

- Hadnagy – viszonozza a köszöntésemet hasonló stílusban. Tisztelegni egyikünk sem tiszteleg mert mindkét kezünk szükséges ahhoz hogy ne csapódjunk neki valamelyik falnak.

Létai András a pilótánk kikapcsolta a mesterséges gravitációt hogy ne legyen annyira zavaró a folytonos rázkódás de még így is centrifugában érzzük magunkat. Szótlanul kapaszkodunk előre egészen a hídig. Az ajtók szétnyílnak majd belépünk a híd zölden derengő félhomályába.

Előttünk néhány méterrel ül Létai a pilótánk és mellette Seri Gábor a másodpilóta. Seri jópofa fickó, sokat mosolyog és tud hajót vezetni, Létaival ellentétben. Létai afféle Jó kiállású „Levente” de teljesen tapasztalatlan. Mivel el sem tudja képzelni hogy lehet repülni szabálykönyv nélkül is, majd minden nap van valami éles helyzet amit Serinek kell kijavítania.

Ráadául Létai rangban Seri felett ál, így igen hamar megutáltatta magát vele. Mivel Seri mindenkivel jóban van a hajón, nemsokára már egy emberként utáltuk Létait. Amikor pedig egy pályahossz ívgörbületének a számításnál kiderült hogy Seri jobban tudja manuálisan kiszámolni a navigációs adatokat, végleg elveszett a becsülete.

Az akadémián a tananyag része a pályagörbületek számítása kézzel, navigációs komputer nélkül. Ez minden pilótanövendék rémálma, de vannak olyanok akik például versengenek egymással benne. Ezeket a többi pilóta nagyra becsüli. Seri is ilyen képességű volt, ráadásul Létai egyszer bevallotta neki hogy alig tudott átmenni az akadémián ebből mert több óráról is hiányzott. Seri erre nem szólt semmit de mi kihúztuk belőle, aztán titokban mindig ezzel poénkodtunk ha valami történt.

A hídon csak a zöldesen világító taktikai képernyőkből sugárzik fény, így mindent valamiféle zöldes derengés von be. Az őrnagy és én is afféle zöld arcú mohaemberekként kapaszkodunk a pilóták mögött.

A pilótafülke ablakian túl csak gomolygó szürkésfehér ködöt látunk amit rendszeresen megfest a benne csapkodó villámok fénye. Szmogvihar ez, a haldokló föld utolsó lehelete.

- Muszáj ilyen alacsonyan tartania a hajót, százados? – szegezi Létainak a kérdést az őrnagy. Bár az ő arcáról csak a legritkább esetben lehet érzelmeket leolvasni, most mégis az az érzésem hogy őt is zavarja már a napok óta tartó rázkódás.

- Igen uram – mutat a műszerpult felett hangtalanul forgó hologramra Létai – amennyiben ennél feljebb emelkedünk a letapogatók hatékonysága drasztikusan csökkenni fog.

A hologramon, mely a bolygót ábrázolja, jól láthatólag ki van jelölve egy szoros körpálya vörös csíkkal, amin egy kis stilizált űrhajó mászik lassan körbe-körbe.

- Ha nem tartjuk a komputer által kijelölt keringési pályát uram – folytatja Létai, - akkor nem tudok felelőséget vállalni a kutatás hatékonyságáért.

Kutatva néz az őrnagy arcába, afféle „én tőlem lehet, de akkor öné a felelőség uram” tekintettel. Kis aktakukac ez nem katona és pilóta, nem csoda ha mindenki lenézi.

- Rendben Százados, tegye amit jónak lát – fogja ki Létai vitorlájából a szelet az őrnagy és hozzám fordul:

- Készen állnak hadnagy?

- Amint megvan a földi kontakt uram, a leszállóegység indulhat is. A legnagyobb kompba a Kárpátia-1-be már elhelyeztük a szükséges felszerelést. Szépvölgyi őrmester csapata kísér minket.

- Jól van uraim, azonnal tájékoztassanak ha megvan a jel – mondja és az ajtó felé indul.

Ekkor a széthúzódó ajtószárnyak között lép be Szépvölgyi őrmester. Mivel neki is szüksége van mindkét kezére a kapaszkodáshoz, így egyensúly és gravitáció híján kénytelen mellőzni a szokásos feszes vigyázzállását.

Nem úgy a hangját:

- Szépvölgyi Őrmester jelentkezik, uram! – mondja olyan hangerővel hogy még a két pilóta is összerezzen, pedig nekik az egyik fülükön mindig ott van a fedélzeti hangvezérlő rendszer fülhallgatója.

- Jól van őrmester – viszonozza a köszöntést az őrnagy – Itt már semmi dolgom, kérem kísérjen el a kabinomba hogy mégy egyszer egyeztessük az akció részleteit.

- Igenis uram! – üvölti már kisebb hangerővel Szépvölgyi és egy gyors pillantást vet Létai felé. Az őrnagy mint már oly sokszor, most is remekül elsimított egy konfliktust aminek valószínűleg a pilótánk lett volna a szenvedő alanya.

Mivel Létai megveretése már a küszöbön állt, ám az őrnagy leszerelte az őrmestert, a látványosság elmaradt így már én sem láttam okát annak hogy a hídon tébláboljak. Kiléptem a hídról.

Utolsó pillantásommal még látom a tiszti körletben eltűnő őrmester arcát akinek impulzusfegyver által vájt „szép völgyei” az arcán valamiféle csalódottságot tükröznek. No igen, már napok óta semmi verekedés nem volt, valóban unalmas így az élet!

Egyedül maradok a folyosón és lassan araszolok a hajó hátsó része felé. A rázkódás semmit sem csillapodott, sőt mintha még növekedett volna is egy kicsit de most alig érzékelem mert máshol járnak a gondolataim.

Juditra gondolok megint. A menekülésünkre az Éden-1-ről és a fajzatok támadására.

A magamfajta katonai tudósok ritkán jutnak üdülési kártyához valamelyik nyaralóbolygón. Pláne nem két hetesre és két személyre! Mivel a Magyar Kormány az üdülési programokból is kevéssé részesül, lévén a földi szövetség, igen sokadrangú tagja, az ilyet már felsőbb szinten lenyúlják a lóti-futi közkatonák elől.

Nem kis mázli és utánajárás kellett hogy végre megkaparintsak két ilyen vacakot és villanthassak vele Judit előtt. Hát sikerült!

Akkorát villantottam vele hogy még éppen láttuk hogy az Éden-1 déli féltekéje sűrű fellobbanások közepette olvad összefüggő tűztengerré a fajzatok hajóinak tüzében.

Az utolsó hajók egyikére egy lomha spanyol teherszállítóra sikerült felkapaszkodnunk. Két nap telt el a nyaralásból, két rohadt nap! Senki sem hitte volna hogy a fajzatok hajói bejutnak a rendszeren belül, mindenkit váratlanul ért a támadás. Ez volt az űrutazó emberiség modern Pearl Harbour-ja. Egy védtelen és fegyvertelen nyaralókkal teli paradicsom.

A rendszert több ponton is aknazár és anyahajók védték, arról nem is szólva hogy mindenkinek úgy tűnt a fajzatokkal a béke biztosított, nincs mitől félnünk.

Az éden rendszer egyetlen pontját nem védte csak jelentéktelen erő, mégpedig a „meteor sztráda” felöli részét. Ezt az állandóan kiszámíthatatlanul mozgó és változó, széles törmelékzónát hívta mindenki csak meteorsztrádának. Olyan sűrű és kiszámíthatatlan volt hogy a kutató szondáink is csak néhány óráig voltak képesek belőle jeleket sugározni majd mind elpusztultak. Emberi számítás szerint itt semmilyen űrjármű nem juthatott át egy darabban. Csakhogy nem Emberi volt a számítás.

Az idegen kultúra szívósságára és fanatizmusára jellemző, hogy álcázott kis katonai gépeikkel napokig sodródtak a törmelékzónába csak hogy észrevétlenül a bolygórendszer szívébe juthassanak. Talán el sem tudjuk képzelni hogy mennyien indultak és mennyien érkeztek meg végül a támadásra. Sokan pusztulhattak el közülük mert később a támadásról készült felvételeken jól látható volt számtalan lassú, ronccsá görbült vagy éppen irányíthatatlan hajó.

Ezek nem jelentettek ellenfelet a kisszámú itt tartózkodó földi erőnek ám így is túl sokan voltak. Hamarosan felőrölték a meglepett védőket és a felszínt kezdték támadni. Sikoltozó és ordítozó emberek váltak semmivé egyik pillanatról a másikra a plazmabombáik hatására és hatalmas épületek dőltek össze kártyavárként.

Az hogy túléltük csak a vakszerencsének köszönhető. Aznap egy hajózási kiállítást szerettünk volna megnézni de kiderült hogy a kiállítási darabok csak némi késéssel, aznap érkeznek a kikötőbe. A Föld-2-őn az emberiség új anyabolygóján Judit egy tó partján nőtt fel. Apja és nagyapja is szenvedélyes vitorlás volt aki már kiskorában megfertőzte őt a családi szenvedéllyel. Mivel igazi régi hajók már csak a holodiszkeken és az elektronikus adattárak memóriabankjaiban léteztek, Judit mindenképpen meg akarta nézni a kiállítást.

A kiállítás fő attrakciója volt egy élethű, rekonstruált Viking hajó amit csak itt mutattak be a nagyközönségnek.

Mivel ideutazásunkkor a kiszállásnál kiderült, egyik volt évfolyamtársam az űrkikötő rakodási mestere, rábeszélt menjünk le a kikötőbe és nézzük meg a kirakodásnál, hátha már láthatjuk.

Bár erőltetetten tiltakoztam egy kicsit, mondván úgyis konténerekben szállítják és nem csomagolják ki meg minden, mégis hagytam hogy elcibáljon a kikötőbe.

Erikkel a volt évfolyamtársammal ki is kerestük a hajót a rakodási naplóból és hamarosan már a dokkban voltunk mellette.

Nem sokat sikerült megtudnunk a kirakodó gépeket kezelő matrózoktól akik elég morcosak voltak.

Mint kiderült az eredeti szállítóhajó motorhiba miatt már fél napja vesztegelt egy Szíriuszi dokkban, mikor ők külön megrendelésre átvették a rakományt. Nem nagyon őrültek neki mert már két hónapot töltöttek a mélyűrben egy hosszú járatú utazás alkalmával. A kapitány csak extra profit reményében vállalta az utat a fáradt legénység morgolódása közepette.

Mivel a mogorva matrózok hamar elhajtottak minket, több percet töltöttem Judit vigasztalásával, aminek az életünket köszönhetjük.

Először senki sem figyelt fel az egyre közeledő sivításra mert a rakodógépek és a dokk alapzaja elnyomta.

A dokk bejáratnál álló bámészkodók csoportosultak, akik egy hosszú járatú luxushajó kikötését figyelték éppen, ők vették először észre a támadókat.

Mi csak arra figyeltünk fel, hogy egyre több izgatott ember rohan a bejárat felé.

Nem értettük mi van, ezért nem mozdultunk, ami így utólag szintén szerencsés döntés volt.

A közeledő kis pontokból hamarosan kézzelfogható hajók lettek melyek sivítása mindent elnyomott.

Az estleges kételkedőkben is hamar bizonyosság támadt mikor az első gépek plazmabombáikkal végigszórták a partot.

A bejárat felöl a rémült tömeg befelé kezdett áramlani a dokkba, egyenlőtlen versenyre kelve a villámgyors támadókkal.

A gépek hosszú sorozatokkal verték végig a bejáratot, lőttek mindenre amit ott találtak. Az éppen rakodó és üzemanyag feltöltésre váró hajók közül a legtöbb hamarosan izzó fémhalmazzá vált a sorozatos találatok hatására.

A kikötésre készülő luxushajó kapitánya megpróbálta megfordítani a hajót, de a sorsa meg volt pecsételve. A közelben felrobbanó teherhajó lökéshulláma nekilökte a hajó tatját a közeli dokkoló állványzatnak ami ördögi csikorgás kíséretében mart bele a hajótestbe és borotválta le a hátsó stabilizátorokat. Úgy tűnt a hajó egyensúlyát veszti, de csak megfordult a tengelye körül. A leszálláshoz bekapcsolt segédhajtóművek megtartották és nem engedték hogy a dokk felszínéhez csapódjon.

Akár túl is élhette volna a támadást ha két merész vadász be nem húz a dokkba és nem ad le két sorozatot a védtelen hajó alsó stabilizátoraira.

A támaszt vesztett hajó ekkor a felszínhez csapódott.

A mellettük csoportosuló matrózok megragadták a karunkat és bevonszoltak a hajóba.

Tudták mi következik, mert a következő pillanatban a földbe csapódó hajó még működő hajtóművei lángtengerré változtatták a dokk nagy részét, újabb robbanássorozatokat indítva el.

Előrerohantunk a legénységgel a híd irányába, nem gondolkoztunk már sokat, hagytuk hogy sodorjanak minket.

A hídon szokatlanul sok ülőhely volt, mint később megtudtuk a Saragosa valaha kiképzőhajó volt így kellett a hely az instruktoroknak és a hallgatóknak is.

Szó szerint beledobtak minket két székbe ahová remegő kézzel szíjaztuk be magunkat.

Bár katona vagyok és voltam néhány éles bevetésen, nagyon féltem. Az hogy az egyik pillanatról a másikra a paradicsomból pokol lett, megrázott teljesen. Csak ültünk némán egymás kezét fogva, ahogy láttam Judit sokkot kapott.

Spanyol parancsszavak repkedtek körülöttünk, a legénység megpróbálta a hajót minél előbb startkész állapotba helyezni

Félrehúzták a pilótafülke ablakait védő pajzsokat és feltárult előttünk az égő dokk. Az hogy még élünk csak annak volt köszönhető hogy majdnem a kikötő legvégén álltunk ahová még nem érkezett meg a perzselő tűztenger.

Felemelkedtünk és a kijárat irányába fordultunk de még nem indultunk el csak lebegtünk.

Mellettünk kisebb magángépek és űrugrók cikáztak át az égő dokkon és tűntek el felemelkedve a légkörben.

- Mire várunk? – tört ki belőlem rekedten – itt fogunk pusztulni!

Csak a nem messze tőlünk ülő fedélzeti mérnők hallotta a kérdésemet, mindenki meredten figyelte a kijáratot:

- Várunk senor! Még nem ment le az első hullám, addig öngyilkosság elhagynunk a dokkot! A kapitány öreg katona, ismeri a fajzatok taktikáját, bízzon benne!

Mintegy bizonyítékul a szavaira éppen egy könnyű skyhopper hagyta el a dokkot. Meredeken emelkedni kezdett. A következő pillanatban oldalról két vadászgép már mögé is került.

Szépen kényelmesen tüzet nyitottak keresztező sugarakkal. A harci számítógépeik a pillanat tört része alatt ráálltak a lassú célpontra, így a következő sorozatuk pontosan a kis hajó testében keresztezte egymást, porfelhővé változtatva azt.

Minden másodperc óráknak tűnt ez után, nem tudom mennyi telt el fél perc vagy fél nap.

Amikor már szinte elértek a hajót a lángok a kapitány intett és minket az ülésbe préselt a gyorsulás. Átsuhantunk az égő kikötőn ki a szabad ég alá és azonnal meredek emelkedésbe kezdtünk.

Amint elhagytuk a dokkot veszett sípolás kezdett az összes műszer, rögtön tudatva velünk hogy ránk álltak, befogtak és több különböző célkereső rendszerrel azonosítottak minket egy időben.

Akkor nem tűnt fel hogy mit keres egy ilyen kifejezetten katonai célú cucc egy teherhajón csak később esett le.

Valószínűleg a legénység csempészéssel egészíti ki a jövedelmét, ezért sem örültek nagyon a mi érdeklődésünknek.

Persze ez akkor mindegy volt. A pilóták meredek fordulóba döntötték a gépet és az irányunkat sűrűn változtatva, cikázva törtünk előre az űr felé.

A többiek folyamatos kiabálásából ítélve jó néhány vadászgép is a nyomunkba szegődött. Hamarosan éreztük is a tompa dörrenéseket hátulról ahogy a lövések előbb az energiapajzsokba majd a hajótestbe fúródnak. Hál istennek a fiú alapos emberek voltak és úgy tűnt nem először kerültek ilyen helyzetbe. Az alaposságuk már abban is megmutatkozott hogy valószínűleg komoly katonai elhárító pajzsokat  szerelhettek az öreg bárkára mert vagy másfél perc telt el mire beszedtük az első komoly találatot.

Sajna mire elértük a légkör határát már legalább négy különböző vészjelzés vijjogott vörös fény kíséretében a műszerfalon miközben egy kellemes spanyol női hang folyamatosan sorolta a kárjelentéseket.

Nem tudom hogy a kapitány taktikája gyümölcsözött-e és tényleg már csak néhány megmaradt gép szegődött a nyomunkba, vagy csak mázlisták voltunk nem tudom. Nagy valószínűséggel mindkettő, mert egyszer csak elértük az űrt és azonnal csönd lett, villámgyorsan beléptünk a mélyűrbe.

A hajtóművek robaja megszűnt, némán suhantunk a csillagcsíkos feketeségben, csak a vészvillogók mondták még makacsul a magukét, amíg ki nem kapcsolták őket.

Némán hagytuk, hogy a kabinunkba kísérjenek minket. Az ezt követő napokra nem emlékszem pontosan, ködösen és álomszerűen élnek az emlékezetemben.

Mi Judittal a kabinunkban feküdtünk egész nap, szorosan átölelve egymást de nem beszélve.

Az átélt élmények hatására szükségünk volt a társas magányra. Csak a napi két étkezéskor ültünk le a legénység közé kiknek néhány elmormogott spanyol szavából semmit sem értettünk.

A kapitány néhányszor váltott velünk pár mondatot angolul de ez volt minden, nem volt közös témánk.

Egy hét múlva, mint azt később a kapitánytól tudtam meg, kiléptünk a mélyűrből egy kis bányászkolónia mellett.

Távol esett a fő hajózási útvonalaktól de volt kapcsolatuk az intergalaktikus halóhoz így be tudtam jelentkezni a magyar főparancsnokságon.

Katonai előírás hogy időnként a Föld-2-n kívül tartózkodó személyzetnek jelentkeznie kell a főparancsnokságon. Vészhelyzetek esetére ez pedig különösen igaz.

A telep rádióján meglepően könnyen bejött a főparancsnokság ahol legnagyobb meglepetésemre megígérték hogy hajót küldenek értünk, ne mozduljunk.

Két napot töltöttünk a bányászkolónián mire megérkezett a hajónk. Egy Botond osztályú torpedóromboló volt a Kölcsey.

Fiatal kapitánya és személyzete szinte hősként tekintett ránk, minek oka az volt, hogy mi voltunk az egyetlen magyar túlélők. Ezért is bántak velünk ilyen kitüntetően.

A Föld 2-n, Új Pannóniában, a mi „Magyarországunkban” aztán még számtalanszor kellet elmesélnem az egész történetet magas rangú katonai vezetőknek.

Mindez nem zavart volna, de Judit állapota a hazatérésünk után nemhogy javult, inkább egyre romlott.

Depressziós volt, lefogyott, alig evett. A végén már velem és a szüleivel is alig váltott egy-két szót mikor meglátogattuk. A legjobb katonai körházba helyezték el, de nem tudtak javítani az állapotán, napról napra jobban begubózott, nem szólt senkihez és egyre kevésbé reagált a környezetére.

Úgy érzetem a fajzatok nemcsak azokat ölték meg akik az Éden-1-en tartózkodtak, hanem Juditot és rajta keresztül engem is. Sosem gyűlöltem még őket ennyire.

Amint lehet beadtam a jelentkezésemet aktív szolgálatra és mikor a vezérkar műszaki szakembereket keresett egy titkos feladathoz azonnal jelentkeztem.

Mielőtt eljöttem volna még egyszer meglátogattam Juditot. Órákig ültem az ágya mellett a kezét a kezembe fogva de nem reagált rám. Az orvosok szerint már valamilyen furcsa, éber kómában volt. Úgy jöttem el a Föld 2-ről hogy hátra sem néztem.

Aznap már úton is voltunk a flotta állomáshelye felé, ahol megkaptuk a végső utasításokat.

Nagyon meglepődtünk, mikor ismertették velünk, hogy a Földre kell mennünk!

A Föld már az 2150-es évek óta lakhatatlan, a gyors klímaváltozás majd az 2100-as évek energiaháborúi teljesen tönkre tették. Utoljára 2276-ban járt egy expedíció a felszínén de már akkor is olyan viharos, vad és veszélyes volt hogy az Egyesült Galaktikus Nemzetek Szervezete (EGNSZ) megtiltotta a leszállást rajta. Ráadásul távol is volt nagyon az emberek lakta új rendszerektől, így már lassan száz éve némán haldoklott hajdani bölcsőnk.

Persze havonta bukkantak fel tudósok és önjelölt zsenik, akik vadabbnál-vadabb teóriákat hoztak nyilvánosságra, hogyan lehetne megszelídíteni a föld pusztuló klímáját és visszafordítani a folyamatot. Ha sikerülne, az emberiség visszatérhetne eredeti lakóhelyére.

Bár a Föld 2 nagyon szép bolygó és hasonlít is az eredeti földre, majdnem mindenki érzi: az emberiségnek egyszer még vissza kell térnie oda! Reméljük, a következő korok technikai fejlődése talán szolgál erre valamilyen megoldással.

A másik veszély a kiszámíthatatlan klímán és a távolságon túl ami ránk leselkedett, az maguk a fajzatok voltak.

A hajdani naprendszerünkben kihelyezett robotszondák (melyek még működtek) nem egyszer észlelték a fajzatok hajóit. Valószínűleg sokszor megfordulnak ott azok a férgek, ami külön dühített minket.

Bár a hajónk fel volt szerelve fegyverekkel és az egyik legmodernebb típus volt, tudtuk: ha csak fajzat vadászgépek támadnak meg minket, már akkor nem sok esélyünk van, lévén az ő hajóik kisebbek ugyan de sokkal gyorsabbak és erősebbek. Az emberiség csak nagy haderők koncentrálásával tudott győzelmeket aratni felettük, a gerillataktika esélytelen volt, így magányosan tehát meglehetösen félelemmel telve vágtunk neki az útnak.

Ahogy elkalandoznak a gondolataim, észre sem veszem hogy közben már a kabinomban lebegek a fali kapaszkodót markolva, kezemben egy könyvvel.

Rámeredek az ismerős borítóra: Mihailov és Johnnson: szerves kémiája és xenomorfológiája. Ha-ha! Xenomorfológia! Vicces! Találkoztunk ugyan többé-kevésbé értelmes alacsonyabb rendű életformákkal a Föld-2-n, de a fajzatokról alig tudunk valamit. Például azt se hogy néznek ki pontosan.

Ólmos fáradság telepedik rám hirtelen. Elengedem a könyvet és hagyom hogy odébb lebegjen a kabin sarkába. Leszíjazom magam az ágyamra és álomba merülök.

Folyt. Köv....